Már egy hete rossz kedvem van, egyszerűen annyira ki vagyok, hogy írni sem tudok normálisan, pedig valahogy össze kellene szednem magam, mert ennek nem lesz jó vége. Folyamatosan azt látom magam körül, hogy másoknak milyen jó életük van és folyton összehasonlítgatom magam velük, hogy ők mitől különbek, hogy boldogok? Boldogtalan vagyok. Biztosan ti is ismertek egy lányt, aki az a tipikus csendes típus, kedves, okos, az egyik legjobb tanuló az osztályában, szeret olvasni és mindig lelkiismeretesen végzi a dolgát. Na, ilyen vagyok én is. Hozzá téve, hogy mindig azt kérdezik tőlem, hogy miért vagyok szomorú, barna a hajam, a szemeim sötétbarnák, utálok a középpontban lenni, 175 cm magas vagyok, 64 kg és 18 múltam. Régebben még magam előtt is tagadtam, de elég érzékeny típus vagyok, erős akartam lenni, magabiztos és valamilyen szinten az is vagyok, sosem hagytam, hogy lebecsüljenek vagy bántsanak. Azt mondják szép vagyok és én is egy olyan fiatal nőt látok a tükörben, aki se nem anorexiás, se nem hurkás vagy duci, szép, hosszú, göndör-szerű hajjal és csak arra várok, hogy végre valaki belém szeressen, hogy meglásson engem, azt aki vagyok. Olyan nagy kérés ez? Szánalmasnak érzem magam, mikor körül nézek és azt látom, hogy nálam rondább és ezerszer furább lányoknak van barátjuk, engem meg még egy nyomoronc randira sem hívtak el soha. Nem vagyok ronda, szép vagyok, okos, süt rólam, hogy kedves vagyok és mégsem mondta még nekem egy fiú sem, hogy kedvel vagy szép vagyok. Ezek után, hogy érezném magam? Mi bajuk van az embereknek velem? Az, hogy nem járok el piálni miniszoknyában, tűsarkúban, meg cigizni? A legelkeserítőbb, hogy most már tudom, hogy idén sem fog semmi változni, mint ahogy egyszer sem, akárhányszor reménykedtem benne. A nagy semmi, ez jár nekem és elegem van már ebből! Össze fogok omlani, ha nem változik valami. Istenem, segíts, mert nem ezt érdemlem!