Van, amikor egyetlen dolgot tehetünk: elfutunk és sose nézünk hátra.
A mai napot az osztályommal tölöttem. Nem volt olyan borzalmas, de többet vártam ettől az egésztől, mert közösség formálás miatt mentünk, de semmi különösebb esemény nem történt ez ügyben. Jórészt kiábrándultságot érzek, meg füst szagot magamon, pedig már fürödtem... Paprikás krumplit főztünk. Szerintem semmi értelme nem volt ennek az egésznek, max. csak annyi, hogy nem tudunk normálisan tanulni a hétvégén. Jövő héten csomó témazáró, meg dolgozat lesz, de például nekem vasárnap délelőttre már van programom és nem fogom lemondani azon ritka alkalmak egyikét, amikor kimozdulok otthonról, azért hogy a délelőttöt is tanulással töltsem. Ma este az X-faktor után még tanulok töriből, holnap meg majd amikor hazaérek, leülök tanulni. A tankönyvek fölött fog érni az este. Nagyon régen nem frissítettem már a történeteimet, de én úgy veszem észre, hogy nincs is rá igény, úgyhogy emiatt nem stresszelem magam. Beletörődtem, hogy nincs rá időm és nem is erőlködök görcsösen, hogy márpedig én akkor is kéthetente új fejezetet fogok feltenni, mert nincs értelme. Őszi szünetben majd lesz valami, az biztos, de hamarabb nem.
Szeretnék az érzelmeimről írni, de igazából nem is tudom, hogy mit is érzek pontosan a kiábrándultságon kívül. Mikor elkezdtem a gimit azt hittem, hogy itt minden más lesz. Részben igazam is lett, de nem úgy ahogyan vártam. S még így is jobb ebben az osztályban, mint általánosban, ahol konkrétan semmibe vettek.
xoxo
|