A mai bejegyzésem a már tegnap a Twitteremen olvasható üzenetre alapszik. Ma reggelre már kiderült, hogy 21 éves fiatal nőről van szó, aki öngyilkos lett. Borzasztó az egész, nagyon rosszul aludtam, mert én hallottam egy nagy puffanást, ami valószínűleg ő volt, amikor a földhöz csapódott. Nem tudom, miért tesz valaki, aki előtt még ott áll az egész élet ilyen szörnyűséget. Sikolyt nem hallottam és látni sem láttam a holt testet, mert nem akartam, pedig pontosan az erkélyünk alá esett, egy köpésnyire az ablakomtól. Depresszióra gyanakszunk. Sajnos beindultak a pletykás vénasszonyok a mi meg a szomszéd házunkban, erről suttog mindenki. Számomra még úgy is megrázó volt, hogy nem ismertem a lányt, de ezelőtt még nem találkoztam ilyen közelről a halállal.

És most valami sokkal másabb téma következzék... Elmentem a suliba a tankönyvekért. Már előre látom, milyen szar lesz, milyen magányos leszek idén is. Talán még jobban, mint eddig. Találkoztam két lány osztálytársammal, ők vissza is köszöntek, meg mosolyogtak, úgyhogy azzal nem volt gond, de két tapló fiú sem köszönt nekem pedig mindkettő egyenesen a szemembe nézett. Szánalmas az emberi bunkóság és szarul is esett. A harmadik és egyben az osztály legbogorasabb fiúja bezzeg tudott köszönni és vidáman is. Nem értem, talán láthatatlan vagyok vagy mi? Igaz, fogytam a nyáron 5 kg-t, de ettől még nem tűntem el, ráadásul 177 cm körüli s magasságom, ezért mindig mindenhol észrevehető vagyok, különösen akkor, ha még magassarkú is van rajtam, ahogy ma is az volt. Nevetséges. Nem kellene törődnöm az ilyesmikkel, mert egyértelmű, hogy ők leszarnak enegem. Úgy mint minden fiú, pedig nem vagyok ronda és mindenki tudja rólam, hogy kedves, őszinte lány vagyok. Ez van. Majd egyszer találkozok egy kedves és jóképű fiúval, aki észrevesz és boldog leszek!

xoxo