Nem akarok sírni, erős akarok maradni, de folyton jön valami, amitől elmegy a kedvem az élettől. Nővérem már két éve alig volt itthon, csak délutánonként járt haza néhány órára, meg ilyesmi, mert Ádámkánál volt. Nem utálom, de borzasztóan idegesít, irritál. Gyerekkorunkban rengeteget veszekedtünk, aztán egyszercsak abba hagytuk. Legalábbis mindenki ezt képzeli. De nem történt csoda, csupán annyi, hogy megtanultam lenyelni a bekézelt, önző nagytestvéri beszólásait, hogy mindig neki kell az elsőnek lennie. Tudom, hogy azt kívánja, bárcsak ne lennék és akkor a szüleink is csak az ő seggét nyalnák ki, nem csak a mama. Mert, ha a nővérem is ott van a közelben, akkor már nem is foglalkozik velem, még másképp is néz rám. Látom. Az utóbbi két évben a stresszt leszámítva boldog voltam, erre augusztustól ide költözik a barátja is és napig 24 órában el kell viselnem mindkettejüket. Nem tudom, hogyan fogok anime vartyogáson tanulni meg hülye lövöldözős játék hangjain elaludni, de nem érdekes... megint le leszek szarva. Én már most ki vagyok, menjenek innen és hagyjanak békén! Annyira fáj, hogy megint minden ugyanott folytatódik, mint régen. Most is beszél a konyhában, erre az egész lakás visszhangzik tőle. Semmihez nincs kedvem, bárcsak lenne valaki, egy barát, aki meghallgatna és megértene...

xoxo