Időnként elfog a vágy, hogy kiírjam magamból a gondolataimat, mert mikor leülök a gép elé írni, úgy érzem, hogy valaki, ha más nem, saját magam, meghallgatott és eddig bármi történt is velem, mindig segített az írás. Tudjátok nincs valami izgalmas életem, de alapjában véve nem is bánom, hogy bizonyos dolgok kimaradtak az életemből, mert mostanra már tisztában vagyok vele, hogy tényleg kicsit kilógok a sorból. És nem azon a tipikus tinédzserkori hormonhullámzás miatt érzett "senki sem ért meg engem" módon. Azt hiszem, csak annyi bajom van, hogy kezdek rájönni, hogy a világ egyáltalán nem olyan hely, amilyennek gyermekként képzeltem. Sokat álmodozok, lehet, többet is mint kellene, de ezek nélkül egyszerűen nem tudok élni. Nálam minden út az íráshoz vezet. Mikor elmerülök a fantázia világomban, akkor minden gondom megszűnik és ha csak pár percre is, de felülemelkedek a hétköznapi életemen. Nemrégiben megfogalmazódott bennem egy gondolat, amit szeretnék megosztani veletek:

Álom és valóság között az az alapvető különbség áll fenn, hogy az álom sosem válik valósággá. Ha úgy hisszük, megvalósult egy vágyunk, látnunk kell, hogy mindig különbözni fog attól, amit megálmodtunk, mert az álmok szépsége és tökéletessége pont azokban az apró, de annál fontosabb részletekben, egyúttal különbségekben rejlik, amik sosem valósulhatnak meg teljes egészében, hiszen az álom attól álom, hogy nem a valóság és amikor valósággá válik, elveszik belőle valami, valami, amiben az egész álom lényege rejlik. Azt hiszem, tudom, mi ez a lényeg: mi, emberek szeretünk álmodozni, valami olyasmi után vágyakozni, ami nem valósulhat meg és ez abból fakad, hogy szeretnénk kiszakadni a néha igenis szürke hétköznapokból. És mikor beteljesül vágyaink egy része, rájövünk, hogy vágyakozni utána sokkal jobb volt, mint már birtokolni.

U.i.: Persze, kivételek mindig vannak.